Amandának nem kellett sokat agyalnia ahhoz, hogy tudja, adott helyzetben hogyan viselkedjen Milánnal. Egyszerűen mindig az ellenkezőjét kellett cselekednie annak, mint amit valójában csinálni szeretett volna. Egy pillanatra sem lehetett gyenge, akkor ugyanis Milán darabokra törti pusztán azzal, hogy önmagát adja. Félt, hogy ha kimutatná az érzéseit, akkor bántani tudná. De így, hogy mindketten csak tetszhalottjai voltak a saját állóháborújuknak, valahogy sikerült megvédeniük magukat egymástól. Már amennyire meg lehetett úszni ezt sérülések nélkül…
Milán minden logikát nélkülöző cselekedeteire az egyetlen értelmes válaszreakció azt volt, hogy Amanda szenvedélyesen gyűlölte őt. Mármint megpróbálta, ha pedig nem ment, akkor legalább tettette. Amikor már érezte az igent, kimondta a nemet. Amikor Milán karjaiban akart lenni, Rolandot csókolta meg. Amikor a liftbe zárva legszívesebben ölelte volna, hátat fordított neki és ellenségként tekintett rá a tükörből. Így védte magát tőle. Tartott attól, hogyha megérintené, nem tudná többé elengedni.
Roland találkozni akart vele péntek este, a lány azonban egy korábban lebeszélt hétvégi kiruccanásra hivatkozva nyugalomra intette a kissé vehemensen próbálkozó férfit. Ez az utazás tényleg nem volt kamu, Amanda és Dorka valóban vidékre mentek. Már egy ideje tervben volt, hogy egyszer végre lenéznek Badacsonyba, Dorka szüleinek a nyaralójába. Amandának a legutóbbi hétvégén Villányba kellett mennie, előtte pedig különböző családtagok birtokolták a házat. Most azonban a lányok tudták, hogy eljött az idő, és egy pár napra elhagyhatják a várost.
Amanda csütörtökön megígérte Rolandnak, hogy a következő héten keresni fogja őt. Péntek délelőtt még kinézett a Millenárisba és ellenőrizte, hogy a BT-vel, a Dorka által különösen kedvelt Solmaival és a rendezvénnyel minden rendben van e. Szerencsére Milán délutánra rájött, hogy elég sokáig volt már önző, és ideje, hogy végre ő is kivegye a részét a közös projektből. Legfőképpen azért, mert Jutas olyan átéléssel szajkózta állandóan, hogy itt bizony nincsenek saját ügyfelek, és igenis mindenkinek rajta kell tartania az ujját a cég lüktető ütőerén. Így történt, hogy Amanda és a legjobb barátnője már az autópályán száguldoztak a Balaton felé, amikor Milán egyáltalán kinézett a Millenárisra egy beleszagolt a levegőbe.
Amanda legközelebb hétfőn írt Rolandnak, majd végül tengernyi elfoglaltságuk miatt egy szerdai, késői vacsorában egyeztek meg. Kicsit ugyan furcsa volt, hogy Rolandnál sem egy közös ebéd, sem pedig egy délutáni találkozó nem szerepelt lehetőségként. Csakis az esték játszottak. Amandának sikerült megmagyaráznia magának, hogy teljesen normális, hogy Roland nem jön be a belvárosba azért, hogy egyen. Valamint azt is, hogy a pasi hozzá hasonlóan munkamániás, és ha tehetné, bent aludna az irodában, hogy másnap ne kelljen bemennie. Így minden gyanú nélkül ment bele a szerdai randiba.
Hétfőn koraeste már nem sokan voltak bent, így Amanda meglepődött, amikor Robi e-mailt írt a közös levelezőlistájukra:
"Hy all! A legutóbbi barterből a nyakunkon maradt két színházjegy erre a hétre. Bulgakov: Képmutatók cselszövése, szerda este 8. Akit érdekel, annak átdobom a meghívót. Csajok, számítok rátok! Egyik ajánlatba sem tudom már betolni, ahhoz kevés, hogy partnernek adjuk, rövid az idő is, én meg gondolhatjátok, hogy nem megyek el. R."
Robi levelére jó ideig nem érkezett válasz. Amanda épp arra a napra beszélte meg a megkésett találkozóját Rolanddal, így fel sem merült, hogy jelentkezne a programra. Jutas pedig elvből nem kérte volna a jegyeket. Korábban többször is kifejtette, hogy nem kívánja ily módon kihasználni az elnöksége előnyeit, így köszöni szépen, de nem kér a különböző szuvenírekből. Az volt az elmélete, hogy csak azért, mert jobb híján ő lett a főnök, és mert karácsonykor az ő nevére jönnek az ajándékok az ügyfelektől, nem fog hazavinni sem egy díszdobozos koktélbár-szettet, sem pedig egy harmincezres bort. Inkább felajánlja a munkatársainak, vagy éppen az irodájában tárolja. Ráadásul, ha el is akart volna menni, Reginát aligha tudta volna meggyőzni erről. A lányt érdekelte a darab, arról azonban hallani sem akart, hogy esetleg Jutassal nézze meg. Jankát fűzte, ő azonban Áronhoz húzott. Mivel nem született megállapodás, végül senki sem jelentkezett a jegyekért, egészen estig. Nyolc körül az alábbi válasz érkezett:
„Engem érdekelne. Ha megvannak még a jegyek, passzold át Rob! Thx.”
Robitól azonnal érkezett a válasz:
„Na jó, úgy tűnik Milán megint bekapcsolva hagyta a gépét. Gábor, ne szórakozzatok, nem vicces!”
„De igazából rohadt vicces, csak nem én írtam” – szólt hozzá Gábor.
Nem sokkal később Milán a maga egyszerű módján tisztázta a helyzetet:
„Tényleg én vagyok bazmeg. Rob, a jegyeket!”
Robi átküldte a meghívót, ez pedig azt jelentette, hogy Milán szerdán színházba megy, amíg ő Rolanddal vacsorázik. A lány üdvözölte a véletlen egybeesést, nyugodt szívvel kapcsolta ki a gépét és indult el haza. Mivel a hétvégét nem töltötte otthon, igazi csatatér volt a lakása, ezért eldöntötte, hogy aznap már nem kapcsolja be a laptopját és takarítani fog. Kimossa, és ami a legfontosabb, elpakolja a ruháit. Aztán pedig olvas, mert szerette volna legalább az egyik könyvet befejezni abból a négyből, melyekbe párhuzamosan belekezdett. Az idilli, otthon töltött este persze megint különös fordulatot vett. Ahogy az már csak Amanda életében lenni szokott, a sors keze ismételten belelapozott az élet nagykönyvébe. Valamikor éjfél körül Milán Facebook-on üzent:
„Színház?”
Ez persze megint alaposan feladta a leckét. Száguldoztak a miértek és alacsonyan szálltak a költői kérdések, amikor Amanda felverte Reginát annak legédesebb álmából.
- Miért pont engem hívott el? – zihálta Amanda, miközben a konyhájában téblábolt.
- Mert veled akar elmenni. – ásította bele a kagylóba Regina és tisztán hallani lehetett, ahogyan átfordul a másik oldalára.
- Jó, és most mit csináljak? Rolanddal találkozom aznap. – fejtegette a lány.
- Nem tudod lemondani? – kérdezte Regina, mögötte pedig egy kómás férfihang igyekezett megtudakolni, hogy miért nem ér rá ez az egész reggel.
- Jutasnál vagy? – erre Regina már csak halkan hümmögött, végszóként pedig az alábbi mondattal tette még nehezebbé Amanda döntését.
– Menj el vele. Elvégre ezt akartad, nem?
Igen, Amanda ezt akarta, de tudta, hogy éppen emiatt kell majd ellenkezőleg cselekednie. Egy tökéletes világban lemondta volna a gyanúsan elfoglalt és titkolózó Rolandot, és elment volna színházba Milánnal. Elképzelte, ahogy egy méregdrága barckszín ruhában libben ki a taxiból az épület előtt, ahol Milán várja őt. Amikor már olyan mélységekig részletezte a fejében a történetet, hogy Milán milyen színű ingben lesz, észbe kapott, és azonnal véget vetett az értelmetlen vizualizációnak. Amint visszazökkent a valóságba, ahogy az általában lenni szokott, valahonnan mélyről elképesztő erejű harag kezdett feltörni belőle.
Idegesítette, hogy a Villányi lapát, valamint a Millenárisban történt munkahelyi cserben hagyás után megint oda kellene dobnia mindent, és rohannia Milánhoz csak azért, mert az odalökött neki egyetlen szót. Azt gondolta, hogy talán most összejöhetne valami Rolanddal. Oly sok idő után végre randizhatna valakivel, aki történetesen nem az exe, és nem is egy rizsdobáló szociopata, aki képtelen eldönteni, és a tudtára adni, hogy mit is akar valójában. A szívélyes invitálásról már nem is beszélve, de végső soron az volt a legkevesebb. Milán ilyen volt, és ami a legbosszantóbb, hogy Amandának még így is kellett volna.
Lemondani nem akarta, de tudta, hogy nem is mehet el vele, így septiben olvasatlannak jelölte a levelet. Bebújt az ágyába és elaludt, mert akkor legalább nem kellett ezen tovább rágódnia. Reggel munkába menet Dorkát tárcsázta. Attól félt, hogyha már a liftben összefutnak Milánnal, ahogy az korábban is történt, akkor már kész válasszal kell előtte állnia. A hatos villamos teljes utazóközönsége előtt volt kénytelen ecsetelni az érveit a ’nem’ mellett, majd még mielőtt a barátnője belekezdett volna a saját érvelésébe, előrebocsátotta, hogy Regina igennel szavazott.
- Mi lenne akkor, ha elmennél vele? És most ne az elképzelhető legromantikusabb verziót mond, hanem azt, amelyik leginkább a valóság felé konvergál! – utasította őt Dorka.
- Odamegyek, ő nincs ott. Idegesen hívom, nem veszi fel, engem meg hazaesz a fene.
- Vagy? – sóhajtott Dorka.
- Odamegyek, ő nincs ott. Idegesen hívom, felveszi, közli hogy késik, majd pedig feszengve megnézzük a darabot. Aztán összebalhézunk valamin és én dacosan bevágódom egy taxiba.
- Vagy? – Erre már nem igazán tudott mit mondani a barátnőjének, ezért hallgatott. Így Dorka tovább folytatta. – Odamész, és ő nem késik el. Megnézitek a darabot és beültök valahova, de semmi sem fog történni. Ezen te felhúzod magad, belekötsz valami apróságba és nekiesel. Végül széttárja a karját, és azt mondja neked, amit Villányban is. Hogy sosem ígért semmit. Te pedig újra a zuhanyzóban sírsz majd a abban a barackszínű ruhában...
- Akkor ezt nemnek veszem. Köszönöm. – felelte Amanda és tudta, hogy a barátnőjének igaza van. És azt is világosan látta, hogy igencsak amatőr és naiv hiba lenne a Roland-randit egy fürdőszobai sírógörcsre cserélni. Így bontotta a hívást és a szokásos keddi vezetői értekezletre már egy határozott döntéssel érkezett.
Jutas és Regina együtt jöttek, ami persze az éjszakai telefonhívás után Amanda számára cseppet sem volt meglepő. Milán és Robi is egyszerre léptek a tárgyalóba, és ha a lány jól vette ki a szavaikból, éppen a holnapi színházon poénkodtak. A főnök határozott jókedvének és a hétvégi BT-s meló hibátlan kivitelezésének köszönhetően gyorsan lement a meeting. Jutas burkoltan dicsért, Milán pedig havi zárás címszóval bekérte mindenkitől a számlákat. Minden hónap végén ugyanis Milánhoz kellett zarándokolni és el kellett számolni az elköltött pénzekkel. Ez a folyamat leginkább Amandát érintette, hiszen nála szinte mindig keletkezett valamilyen marketingköltség. Szóróanyagok, terembérlet, miegymás.
A lány próbálta minél későbbre halasztani a dolgot. Megcsinált egy csomó sürgősebbnek titulált munkát, kiment ebédelni, de délután kettőkor már nem tudta tovább húzni az időt. Összeszedte a nála lévő számlákat, nagy levegőt vett és benyitott abba a helységbe, ahol Milán asztala volt. Legnagyobb meglepetésére Jutas állt a szoba közepén és azt ecsetelte, hogy muszáj volt találkoznia egy beképzelt fotóssal. A pasas persze a Trattoriában akart kajálni, így kénytelen volt vele ott enni. És hogy ezért kóstál ilyen sokat az a számla. Milán végül ráhagyta, mást nem is tudott volna tenni. Amanda remélte, hogy a főnök legalább addig marad, amíg leteszi Milán asztalára a kezében lévő papírköteget, Jutas azonban elköszönt és kiment.
Amanda lassan lépkedett a számítógépe előtt hunyorgó Milánhoz, majd megállt mellette és egy méretes papírkupac tetejére ejtette a számlákat. Mivel korábban időhúzás címén dátum szerint rendezte a lapokat, legfelülre a BT-é került. Milán a kötegre nézett, majd amikor feltűnt neki, hogy a tervezettnél itt is egy kicsit magasabb összeg szerepel, Amanda után szólt, aki addigra épp elérte a szabadulását jelentő kilincset. Ekkor azonban elengedte azt és visszafordult Milánhoz.
- Miért, nem ennyiben egyeztetek meg? - tette fel a kérdést Milánnak, aki a tekintetével perzselte.
- Hát, nem éppen.
- Hát, nekünk ennyit mondtak a helyszínen. Biztos többet kértek tőlük a kitelepülésért. Emlegettek nem várt költségeket…
- Miféle költségeket? – kíváncsiskodott Milán, közben hátra dőlt a székében és maga előtt összefonta a kezeit. Kiélvezte helyzeti előnye minden mozzanatát.
- Nem tudom, tényleg. - mentegetőzött a lány.
- Akkor miért nem hívtatok fel? – kérdezte.
- Miért, felvetted volna? – kontrázott Amanda és felhúzta hozzá a szemöldökét.
- Írhattatok volna sms-t is. És akkor most nem lenne para.
- Akkor sem lenne para, ha megjelentél volna abban az időpontban, amit megbeszéltünk. Vagy legalább egy órával később. – fűzte hozzá irónikusan Amanda.
- Te is a projekten voltál, ismerned kellett volna a költségvetést. És akkor tudtad volna, mennyi pénzt fizethetsz ki.
- Janka fizette ki, de nem is ez a lényeg. Neked kellett volna ott lenned velem.
- Más dolgom volt, bocs.
- Nem érdekel, hogy hol voltál. – hazudta a lány és miután hallotta a hangján, hogy már majdnem kiabál, úgy döntött, borít mindent. – Igen, megnézhettem volna az összeget. Így is tettem volna abban az esetben, ha egyedül megyek oda. De mivel úgy volt, hogy velem jön a gazdasági vezető, nem hittem, hogy szükség lesz rá. Csak te megint nem voltál ott. Soha nem vagy ott, amikor szükség lenne rád.
- Attól függ, hogy kinek van szüksége rám. – felelte Milán és bűnbánóan lehajtotta a fejét.
- Gondolhattam volna. – zárta rövidre Amanda, mert tudta, hogy ez úgyis csak egy újabb parttalan vita köztük és függetlenül attól, hogy ki hibázott, nem csökken majd a számlán lévő összeg.
Kinyitotta az ajtót, és mielőtt kilépett volna rajta, közölte Milánnal, hogy amúgy sem ér rá szerdán. Nem nézett vissza rá, és nem várta meg a válaszát sem. Remegő kézzel csapta be az ajtót.
Vissza - 10. rész Tovább - 12/1. rész
