Amanda vasárnapra egy szimpla torokgyulladást diagnosztizált magánál. Dorka ugyan pedzegette pénteken, hogy a mandulájával lehet valami, a lánynak azonban esze ágában sem volt orvoshoz fordulni. Szopogatta a cukorkákat, a forró citromitalokat és a mézes teákat, a helyzet azonban nem lett jobb. Hétfőre már hangja sem maradt, a keddi vezetőire pedig feszítő fájdalmakkal érkezett.
Janka három perccel a meeting előtt kikereste a konyha legnagyobb bögréjét, beledobott egy filtert és a vízforraló teljes tartalmát ráöntötte. Amanda mozdulatlanul állt az ajtóban, és mivel megköszönni nem igazán tudta kolléganője kedvességét, csak egy bólintással egybekötött mosollyal nyugtázta a figyelmességet. Már ott tartott, hogy a biccentés is kínszenvedést jelentett a számára. A tárgyalóba érve letette maga elé a teát, elővette a táskájából a legerősebb mentol ízű torokfertőtlenítőt, és még egy ívet tekert a nyakában lévő kendőn. Amikor Jutas belépett a terembe, kérdőn nézett rá.
- Minden rendben? – kezdte a főnök, Amanda azonban azt sem tudta, hogyan jelezzen neki. Sem beszélni, sem bólogatni nem akart, így végül felmutatta a jobb hüvelykujját, jelezvén, hogy a látszat ellenére készen áll mind a megbeszélésre, mind pedig a munkája ellátására.
- Rohadt meleg van itt. Tudnánk tekerni egy kicsit a légkondin? – harsogta a terembe lépve Milán, aki igencsak viccesnek találta, hogy míg ő egy feltűrt ujjú, fehér ingben, addig Amanda egy fekete pulcsiban és egy hatalmas sálban várta a kezdést.
Robi jót derült ezen a poénnak sem minősülő, kora reggeli tréfabombán, Regina szúrós tekintete és Jutas csitító kézmozdulatai azonban meggyőzték Milánt arról, hogy jobban teszi, ha nem élcelődik tovább a munkatársa betegségén. A főnök beszámolt az elmúlt hét történéseiről és számon kérte a futó projekteket. Gábor épp az egyik jövő hónapban esedékes rendezvényük dizájntervét prezentálta, amikor Milán úgy döntött, hogy egy szándékos nyújtózkodást követően a bal kezét mostantól Amanda székének háttámláján pihenteti. A lány alig észrevehetően ugrott előre, amikor megérezte Milán karját a lapockáin. Előrehajolt és kortyolt egyet forró italából. Fél szemmel figyelte, ahogy a férfi elnyúlik a saját székén. Ahogy a kék farmerébe tűrt inge redőkbe rendeződik a hasán. Akaratlanul is beléhasított a kép, amikor öt nappal ezelőtt éppen arra a pontra hajtotta le a fejét, amelyet most olyan kitartóan bámult. Lehunyta a szemét és visszarepült a tetőre. Jutas jó szokásához híven azonnal kiszúrta, hogy megint máshol jár, így amikor Gábor kikapcsolta a projektort, azonnal Amandához fordult, hogy beszámoltassa a héten elvégzett munkájáról. A főnök szigorú hangjára a lány visszatért a negyedik emeletre, hang azonban nem igazán jött ki a torkán.
- Minden oké. – súgta oda neki, mire annak megemelkedett mindkét szemöldöke.
- Jó, akkor Amanda az ülés után elküldi e-mailben, hogy áll a feladataival, délben pedig elmegy orvoshoz, mert ennek így sem haszna, sem értelme nincsen. Menjünk tovább! – utasította a társaságot, majd Reginára emelte szigorú tekintetét. Ez mondjuk nem volt jó ötlet, mert abban a pillanatban, ahogy ránézett, enyhültek feszes arcizmai, és a mimikája majdhogynem árulkodó mosolygásba csapott át.
Annak ellenére, hogy így már nem volt olyan ijesztő, Amanda tényleg elgondolkozott azon, hogy az ebédszünetében dokihoz menjen. Végül aztán meg sem várta vele a tizenkét órát. Az értekezletet követően elküldte Jutasnak a beszámolóját és hívott egy taxit. A háziorvosa természetesen nem akkor rendelt, amikor megérkezett, de a hangja alapján igen hamar bejutott a helyettes doktorhoz is.
- Talán tályog, de nem tudom biztosan. – vakkantotta oda a férfi, majd ugyanazzal a nyugtalanító hangsúllyal elküldte Amandát a kerületi egészségcentrumba, hogy inkább egy fül-orr-gégész specialista alkosson róla szakvéleményt.
A lány leintett még egy kocsit, mert már olyan szörnyű fájdalmakat élt át, hogy úgy ítélte meg, azonnali ellátásra van szüksége. Mivel a klinikán már azt sem tudta elmondani, hogy mi a problémája, soron kívül hívták be. A megalázó kérdések megválaszolása után, miszerint mióta tart ez az állapot, miért nem jött be hamarabb, fogyasztott-e ma már ételt, italt, illetve hogy normális-e a széklete, Amanda minden igyekezete ellenére egy hatalmas tűt döftek a torkába. Miközben a doktornő a mandulájából kinyert narancssárgás folyadékot elemezte, a lány arra gondolt, hogy kifelé menet kiváltja a gyógyszerét a földszinten, és még épp vissza is ér délre az irodába. Ez azért lett volna fontos, mert akkor nem kell arra a napra szabadságot kivennie. Az orvos és az asszisztens kétségbeesett pillantásainak kereszttüzében azonban átfutott az agyán, hogy ezt most lehet, nem ússza meg ennyivel.
- Igen, tályog, jól gondoltam. Azonnal műteni kell. Odaszólok az Imrébe, hogy érkezik. Fel tud hívni valakit? Kérem, mostantól semmit se egyen és ne is igyon az operációig! Itt írja alá! – parancsolt rá doktornő és a felé nyújtotta az egyik neves gyógyszervállalat olcsó reklámtollát.
A lány szinte meg is feledkezett a torkában lévő feszítő fájdalomról, ugyanis éppen az elhangzott tályog, műtét és operáció szavakat igyekezett a megfelelő sorrendben egymás mögé helyezni. Miután beírta a nevét a kért rublikába, felnézett a két nőre, összeszedte minden erejét és visszakérdezett:
- Meg kell műteni? Mégis micsodát? A torkomat?
- Hölgyem, önnek mind a két mandulája tályogos. Ha nem műtik meg ma, elindulhat lefelé a szívére és meg is halhat. Soron kívül kiveszik mindkét oldalt. Azonnal felhívom a kórházat, nem kell majd várnia. Ezeket a papírokat vigye magával! Oda tud érni délre?
- Igen, gondolom. – válaszolta Amanda, de nem volt benne biztos, hogy tényleg eljut odáig.
A folyosóra kilépve a mosdók felé vette az irányt, de mivel annyi erő nem volt benne, hogy a beutalóit szorítsa a kezében, azt hitte, nyomban elájul. A wc-ben állva akkor fogta el a sírás, amikor első próbálkozásra nem érte el sem az édesanyját, sem pedig Dorkát. A következő hívás Jutas volt, aki persze azonnal felvette a mobilját. Próbálta elmondani neki, hogy nem fog visszamenni aznap, mert délután megműtik, és hogy egyelőre azt sem tudja, mikor lesz majd képes újra dolgozni. Szipogva sorolta a főnökének, hogy mely feladatot kire szeretné hagyni, illetve, hogy melyik projekt a legsürgősebb. De Jutas nyugalomra intette. Biztosította arról, minden rendben lesz, és hogy ne foglalkozzon most ezekkel a dolgokkal. Kérte, hogy szedje össze magát, és jusson át a klinikáról a kórházba, hogy minél hamarabb megszabadulhasson azoktól az ártó manduláktól. Azt is mondta, délután megpróbál odaküldeni valakit. A háttérből Regina hangja szűrődött át, így a lány megnyugodott, hogy a barátnője munka után egész biztosan benéz majd hozzá. A főnök szavaira Amanda lábai valóban kivezették őt az épületből és beültették az első taxiba. Az autóban aztán sikerült elérnie a családját is, akikkel megegyeztek, hogy a kórház harmadik emeletén találkoznak.
Dorka épp akkor érkezett, amikor délután ötkor a legjobb barátnője kilépett a kórteremből és felült egy kórházzöld lepellel letakart hordágyra. Azonnal könnyek szöktek a szemeibe, de akkor már csak egy gyors kézszorításra maradt idő. A halványzöld folyosó vízszintes helyzetben persze sokkal félelmetesebb volt, amint amikor az ember lánya egyszerűen csak átsétál rajta. A lámpákat, a csöveket és a lift plafonját normál esetben ugyanis nem fürkészi senki. Most azonban muszáj volt. Minden annyira hirtelen történt, hogy Amandának arra sem volt ideje, hogy komolyabban megijedjen. Elhadarták ugyan korábban a műtét kockázatait és a beavatkozás utáni feladatokat, de akkor azok az információk még egyáltalán nem tűntek valóságosnak. Még akkor sem fogta fel, hogy mi vár rá, amikor találkozott a sebésszel és az altatóorvossal.
Csak akkor tudatosult benne, hogy hamarosan megoperálják, amikor a fertőtlenítőszagú műtőbe érve megkérték, hogy üljön át a hordágyról az asztalra. Szerencséjére ott már csak pár perc gondolkodási ideje maradt, majd egy bő órára elnyomta a mesterséges álom.
Amikor magához tért, az volt a felette álló nővérhez szegezett első kérdése, hogy bőghet e. Az ápoló azonban arra kérte, hogy lehetőleg ne sírdogáljon egy ideig, ugyanis a sok könny és nyál elárasztaná a sebeket. Így amikor Dorka a kórteremben megmondta neki, hogy Milán kétszer is kereste a műtét alatt, úgy döntött, figyelmen kívül hagyja ezt a hírt. Mivel beszélni is alig tudott, és azt a kevés hangját is inkább a szeretteinek tartogatta, nem hívta vissza őt. Tekintve, hogy nem sírhatott, nem akarta, hogy a férfi valamilyen sértéssel, vagy buta ígérettel újra könnyeket csaljon a szemébe, mint tette már oly sokszor.
Másnap aztán hazaengedték és két hét valódi pihenésre küldték. Külön kihangsúlyozták, hogy ne dolgozzon, ne is üljön számítógép elé, és lehetőleg kímélje magát. Ezt mindössze két napig sikerült tartania, péntek este ugyanis tényleg át kellett már adnia a feladatait, hogy hétfőn újra beindulhasson a munka. Emellett szerette volna tájékoztatni a barátait is arról, hogy már minden rendben van vele. Miután leírta a munkatársainak, hogy min ment keresztül és kitől milyen segítséget vár, egy Milán nevével és egy zöld kis körrel fémjelzett ablak ugrott fel a böngészője jobb sarkában.
M: Kerestelek szerdán.
A: Láttam.
M: És?
A: Bocs, de nem tudtam beszélni. Igazság szerint azóta sem tudok. Miért hívtál?
M: Már nem fontos.
A: Gondoltam.
M: Be akartam menni hozzád.
A: És miért nem jöttél?
M: Mert nem tudtam, hogy hol vagy és nem értelek el.
A: Nem hiszem el, hogy Jutas téged akart beküldeni.
M: Nem ő mondta, hogy menjek.
A lány itt egy pillanatra megállt, hogy feldolgozza a látott információkat. Arra gondolt, hogyha az operáció alatt Dorka felvette volna a telefonját, amikor Milán hívta, akkor akár ott is lehetett volna akkor, amikor kijött a műtőből. Ezt azonban hamar elvetette, mert örült annak, hogy nem látta őt abban az állapotban. Utána pedig azon morfondírozott, miért is akart a férfi bemenni hozzá. Nem tudta, vajon komolyan gondolja-e, amit írt. Ha visszahívta volna, akkor tényleg meglátogatta volna a kórházban? Mindenestre arra jó volt ez a pár sor, hogy elképesztő melegség öntse el a szívét és árassza el az agyát. Hogy elterelje a témát, az alábbi sorokat pötyögte Milánnak:
A: Hogyhogy gép előtt vagy péntek este?
M: Miért, mit kellene csinálnom?
A: Buliznod a városban és hajtani a csajokat.
M: Nincs kedvem kimozdulni.
Amanda úgy érezte, hogy itt megint csak kifújt ez a beszélgetés. Gyorsan el akart köszönni Milántól. Annak ugyanis, hogy kínosan és szó nélkül feszengjenek egy-egy párcentis csetablak előtt, nem sok értelmét látta. Már épp leírta volna, hogy aludni megy, amikor az alábbi sor ugrott fel a képernyőre:
M: Nem akarom, hogy egyedül legyél.
A: Miből gondolod, hogy egyedül vagyok?
M: Miért, nem vagy?
A: De…
M: Látod? Tudom én. Akkor tévézzünk! Vagy inkább megmondom, melyik sorozatokat töltsd le és megnézünk pár részt...
Vissza - 13/1. rész Tovább - 14. rész
Most kezdem, irány ez első rész!
