Amanda egy barackszín ruhában lépett az étterembe. Ugyanabban, amelyben álmaiban Milánnal ment színházba. A pincérnő az emeletre kísérte, ott pedig leültette az egyik ablak melletti, kétszemélyes asztalhoz. A tábla tanulsága szerint este kilenctől volt foglalt. Negyed tízkor csak azért tartották még fenn, mert a hely fele üres volt. Roland késett. 
Mivel nem cseréltek számot, esélye sem volt felhívni őt. Kizárólag Facebookon beszéltek, így Amanda ott küldött neki egy kérdőjelet, pontban 21.20-kor. Két perccel később Dorkának is megírta, hogy Roland eltűnt. Kattogott az agya, a kikért Írsai pedig csak tovább serkentette a gondolatait. Igyekezett elhessegetni mindenfajta önigazoló magyarázatot arra vonatkozóan, hogy miért is ültették fel. Húsz perccel az érkezése után úgy döntött, hogy nem vár tovább a partnerére, így amikor egy felszolgáló az asztalához lépett, zavarában tejszínes pennét rendelt. Mivel utoljára ebédidőben evett rendesen, különösen éhes volt. Épp mikor elvitték előle az üres tálat, megcsörrent a telefonja. Roland helyett azonban Dorka hívta, hogy hét perc vigaszt nyújtson a barátnőjének. Ez az idő elegendő volt arra, hogy Amanda életkedve és önértékelése visszaálljon egy olyan szintre, mellyel már együtt lehet élni. Barátnője arra bíztatta, menjen haza és csináljon valamit, amit szeret, amihez kedve van, és ami eltereli a gondolatait. Egészen elképesztő módon Amandának a munkája jutott eszébe. Azt kívánta, bárcsak reggel lenne, és újra dolgozhatna. Belemerülhetne a legújabb projektjébe, amit Jutas a vezetőin osztott rá. Egy hirtelen ötlettől vezérelve indult el a munkahelyére, miután kifizette a magányos vacsorát.
Azt volt a terve, hogy felugrik a benti gépéért, majd pedig taxit hív az irodához és hazamegy. Mivel több cég birtokolta a hatalmas épületet, a portás számára nem okozott fejtörést, hogy valaki éjjel tizenegykor érkezik munkába. Valamelyik alsóbb szinten például rendszeresen dolgoztak éjszaka is a külföldi cégtársak. Amanda kilépett a hatodik emeleten és a kivilágított folyosón elindult a sötétbe burkolt irodáik felé. Egyenesen az asztalához lépdelt és arra hivatkozva, miszerint kiváló helyismerettel rendelkezik, csak a monitora melletti kislámpát kapcsolta fel. Kihúzogatta a számítógépbe illesztett kábeleket, fél kézzel pedig a laptoptáskáját kereste a földön. Kirántotta a falból a töltőt, és azt is az ormótlan oldaltáskába csúsztatta. Már épp indulni készült, amikor az egyik hátsó szobából egy mobil hangja szűrődött ki. Amanda gondolta, hogy valaki csak itt felejtethette a telefonját, így lekapcsolta az asztali lámpáját és kilépett a folyosóra. Abban a pillanatban újabb értesítés érkezett, a lány pedig az üvöltő csendben tisztán hallotta, melyik irodából jön a hang. Hátrafordult és megindult a nyitott ajtó felé. Nem tudta mire számíthat, de ismervén a portaszolgálatot és a kártyás beléptetőrendszert, kizárta annak a lehetőségét, hogy egy elvetemült kéjgyilkos épp az ő egyik helységükben sms-ezne. Titkon ugyanakkor felkészült a futásra, és mivel mind az ajtókat, mind pedig a lifteket a belépőkártyájával szabályozhatta, erősen szorította annak műanyag tokját. Azt hitte, mindenre felkészült. Egy valamire azonban nem gondolt. Arra, hogy egy férfit talál majd a földön, akinek az arcát csak az okostelefonja fénye világítja majd meg. A sötétben annyit látott, hogy valaki a hátán fekszik, és a készüléket bámulja. Megpróbált volna hátrálni, de addigra késő volt.
- Tudtam, hogy te leszel. Csak te vagy képes éjjel is magas sarkúban járni. – dünnyögte Milán, Amandát pedig a hangja hallatán kirázta a hideg. Megsemmisülve állt ott, így a férfi folytatta. – Mit keresel itt?
- Csak a céges gépemért jöttem be. A közelben jártam. És te? – szedte össze magát és a gondolatait Amanda.
- Én is. És nem volt hová mennem. – felelte Milán.
- És a Képmutatók cselszövése? – váltott hirtelen témát. A színház jó ötletnek tűnt.
- Nem mentem.
- Miért nem? - érdelkődött, de azt már nem tette hozzá, hogy egyébként kiválóan illett volna hozzá a darab. Már pusztán a címe alapján is.
- Hívtam valakit, de nem jött el. Egyedül meg nem volt kedvem.
Amanda azzal nyugtatta magát, hogy biztosan valaki másnak is felajánlotta a jegyet, és most éppen nem rá gondol. Profin hazudott magának, de ezt azért már ő sem vette be, így kibukott belőle egy visszafogott bocsánatkérés.
- Ne haragudj! De tényleg nem értem rá.
- Most is itt vagy.
- Igen, mert szarul sikerült a randim. – vágta rá Amanda, de már azelőtt megbánta, hogy kimondta, mielőtt még befejezte volna a mondatot. A sötétben látta, ahogy Milánnak mosolyra húzódik szája.
- Sajnálom. – vigyorgott, és most először hagyta, hogy elaludjon a kezében a fényforrásként használt kijelző. Így már csak a távoli folyosóról szűrődött be némi világosság a szobába.
- Na persze. – vágta rá lány.
- Vacsi?
- Az volt.
- Hozhattál volna valami kaját.
- Ha eljött volna, akkor utána tuti nem ide jövünk.
- Hanem? Hozzád? – firtatta.
- Például. És akkor most a konyhakövön szexelnék ahelyett, hogy neked magyarázkodom itt az éjszaka közepén. – fakadt ki a lány.
- Miért húzod fel magad mindig, amikor velem beszélsz? – kíváncsiskodott Milán és közben feltápászkodott a földről. Amanda sóhajtott és a megfelelő szavak után kutatott. Milán pedig megindult felé.
- Nem tudom. Ezt váltod ki belőlem. Elképesztő dühöt. Akkor is, ha nem is vagyok mérges. Bármikor találok ezer okot, hogy haragudjak rád.
- Most például mit? – kérdezte a férfi és olyan közel lépett hozzá, hogy Amandát megérintette az illata.
- Hogy itt vagy. – mondta és mélyen belevájta a tekintetét Milánéba. Pár másodpercig álltak egymással szemben, majd Milán megfordult és az ablakhoz sétált. Kifelé bámult, és egy apró hatásszünet után így szólt:
- Ezesetben neked kell elmenned. Elvégre ez mégis csak az én irodám. – hangsúlyozta, de Amanda hallotta a hangján, hogy mosollyal mondja. – Mármint, ha akarod.
- Mit akarok? – itt már fogalma sem volt arról, miről is van szó.
- Hát elmenni.
Amanda elgondolkodott, majd beljebb lépett a terembe. A kezében lévő táskát Gábor asztalára ejtette. Ahogy nézte a távolba meredő férfit, elképzelte, ahogyan mögé lép, átöleli, hátulról a mellkasára teszi a kezét, belefúrja az arcát a hátába és jó mélyen beszívja a ruhája illatát.
- Maradok! - suttogta és lassan megindult felé, mire Milán megfordult.
- Megvársz?
Amanda valami igenfélét rebeghetett, ugyanis a férfi bólintott, majd pedig elviharzott. Átment a szembelévő irodába, és valamiféle tompa zajt csapott. Amikor onnan is kilépett, a folyosón át a felvonók felé vette az irányt. Amanda félt attól, hogy Milán egész egyszerűen beszáll a liftbe és elmegy, azonban minden erejével ennek ellenkezőjét remélte. Végül két perc múlva tért vissza.
- Mit kerestél Jutasnál? - tette fel neki a kérdést.
- Ezt hoztam. – és felmutatott egy igencsak drágának tűnő bort, melyet nem sokkal ezelőtt nyitott ki a konyhában.
- Vagyis ezt loptad. – trillázta a lány.
- Ugyan már, tudod, hogy úgysem issza meg. – mosolygott. – Gyere!
Kijöttek a szobából és a folyosó végi duplaszárnyas, Lépcsőház feliratú ajtóhoz mentek. Két emeletet másztak felfelé, majd pedig kiléptek a tetőre. Amanda arcát megcsapta a friss levegő, testét átrázta a hideg.
- Ki szabad jönni ide egyáltalán? – kíváncsiskodott.
- Persze, Robiék állandóan itt cigiznek. Gábor pedig egyszer felhozott ide éjszaka két csajt is.
- Igen? És mit csináltak?
- Boroztak.
- Gondolom, azt is Jutas szponzorálta. – nevetett Amanda.
- Dehogyis. A partnerek. – vigyorogott Milán és a betonfalhoz vezette a lányt, aki hirtelen megtorpant.
- Nyugi, nem doblak ki.
- Bocs, de ezt nem hiszem el. Simán kidobnál, ha arról lenne szó.
- Szóval nem bízol bennem.
- Csodálkozol?
- Na, ülj le!
Amanda kilépett a magassarkújából és kissé felhúzta a ruháját a térde fölé. Leült a langyos betonra és a falnak támasztotta a hátát. Milán egy kicsit arrébb, háttal ült le. Átnyújtotta a bort, majd pedig egyszerűen lefeküdt és a lány ölébe hajtotta a fejét.
- Muskotály cuvée? – kortyolt bele Amanda a borba, mert zavarában nem igazán tudott mást mondani.
- Aha. Tudtam, hogy utálod a szárazat. – válaszolta Milán, Amanda pedig mélyen hallgatott. Csendben volt és úgy döntött, úgy is marad. Így pedig Milán folytatta. – Amíg te borozol, én nézem a csillagokat. - A lány még mindig nem szólalt meg, így más trükkhöz kellett folyamodnia. – Mesélj a randidról! - kérlelte Amandát, aki végül úgy döntött, beengedi Milánt azon a képzeletbeli falon, amit épp miatta húzott fel maga köré...
Vissza - 11. rész Tovább - 12/2. rész
Most kezdem, irány ez első rész!
